Nagy csalán

Nagy csalán

A nagy csalán (Urtica dioica) az egyik legismertebb gyom- és gyógynövény. A „csalán” (csolyán) elnevezést valójában több faj gyűjtőneveként használjuk. Ezek azonban az ajakos virágú árvacsalánoktól virágszerkezetükben alapvetően különböznek. A növény pollenszórása június elejétől október végéig tart.
Elterjedése
Egész Európában elterjedt, Magyarországon mindenütt közönséges.
Élőhelye
Üde, nedves erdők, vágások, szurdokerdők, gyomtársulások, mocsarak. Talajigénye nitrogéngazdag, ideális számára például az ültetett akácos.[1] A talaj nitrogéntartalmának sav-bázis indikátora. Kedveli a nitrogénben gazdag romtalajokat is.
Jellemzői
Magas termetű (kb. 50–150 cm magas), csalánszőrökkel borított, szögletes hajtású, indás évelő növény. Minden szervén megtalálható csalánszőrök, érintése fájdalmas, égető, viszkető érzést okoz, apró kiütésekkel. Ennek oka, hogy a csalánszőrök hangyasavat tartalmaznak. A csalánszőrrel a bőrszövet alá kerül a hangyasav, mely maró hatású, szúrós szagú, színtelen folyadék. Függőleges gyöktörzse szerteágazó gyökérben folytatódik, melyhez oldalra messze kúszó tarackokat is hajt. A levelek szíves-tojásdadok vagy lándzsásak, hosszan hegyesedők, durván fűrészes szélűek. A szár csoportosan nő, felálló vagy felemelkedő, üreges, négyszögletű.[1]
A porzós virágok lecsüngő füzéreket, a termősek kis csomókat alkotnak. A növény kétlaki, a porzós és a termős virágok külön-külön egyedeken fejlődnek. Termése a makkocska, mely fénytelen szürke színű tojásdad és oldalról lapított alakú.[2]
Szaporodása
Kúszó gyöktörzzsel és maggal. A bimbóban ívben meghajlott porzók kinyílásakor rugalmasan felpattannak, és kis felhőként szórják szét allergén pollenjét.[1]
Hasznosítása, jelentősége
A csalánszőr hangyasavat, acetilkolint, szerotonint és hisztamint tartalmaz, ezért fájdalmas és égető a csaláncsípés. Fontos gyógynövény és tápnövénye számos hazai lepkefajunknak. Régebben a növény friss hajtásával ütögették a reumásokat. Teáját évszázadok óta fogyasztják ízületi betegségek ellen. Erősítő, vizelethajtó, vértisztító, tejelválasztást serkentő teakeverékek alkotórésze.[1] Gyökerének alkoholos kivonatát samponokba, tonikokba, egyéb hajápoló termékekbe teszik hajhullást csökkentő, hajerősítő hatása miatt.
A konyhában is használatos gyógynövény: leveleit főzelékként, zsenge hajtásait tavaszi levesekben és salátákban fogyasztják, sőt, néha sörhöz is használják fűszerként. Gyökere és levelei vizelethajtó és gyulladáscsökkentő hatásúak. Leveleit gyakran alkalmazzák epe- és májbántalmakra is. Az egész növényből kisajtolt nedv kitűnő tavaszi tisztítókúrákhoz, az egész kiválasztó szervrendszert felpezsdíti.[1]
A középkorban háborús időkben a kendert helyettesítették vele, belőle készítettek fonalat és szövetet. Levelének gyűjtési ideje március-április hónapra tehető, gyökérzetét pedig ősszel vagy tavasszal szokás gyűjteni.